A nagylétszámú intézmények jellemzői

Az Európai Bizottság által 2005-ben összeállított Zöld Könyv a következő megállapításokkal él az intézménytelenítés kapcsán:

"Paradigmaváltás

A társadalmi integrációt segíti a mentális egészségügyi szolgáltatások intézményektől való függetlenítése[1], és szolgáltatások biztosítása az alapellátásban, közösségi központokban és általános kórházakban, a betegek és a hozzátartozók igényeivel összhangban. A nagy pszichiátriai kórházak vagy elmegyógyintézetek könnyen fokozhatják a megbélyegzést. A pszichiátriai szolgáltatások reformjai révén számos országban a mentális egészségügyi szolgáltatásokat a nagy pszichiátriai intézmények helyett közösségi szinten biztosítják (egyes újonnan csatlakozott tagálamokban a mentális egészségügyi infrasturktúra nagy részét továbbra is elmegyógyintézetek alkotják). Ez együtt jár azzal, hogy a betegeket és hozzátartozóikat, valamint az egészségügyi dolgozókat képezni kell az aktív részvételt és a felelősség felvállalását célzó stratégiák terén."


[1] Külön figyelmet érdemel a magyar nyelvű szóhasználat a dokumentumok elemzése során. A Zöld Könyvből származó idézetekhez a hivatalos magyar fordítás szövegét használtam, itt az angol eredetiben szereplő deinstitutionalization kifejezés az intézményektől való függetlenítés kifejezéssel került lefordításra.


A Zöld Könyv megállapításai többek között egy tanulmány eredményeire épülnek, melyet több nemzetközi szervezet állított össze .

- Inclusion Europe

- Autism Europe

- Mental Health Europe

- Open Society Mental Health Initiative



A vizsgálat során több mint 2300 intézményt számoltak össze a kutatók az EU területén, melyekben összesen majd 175.000 ember él.

A vizsgálat során minden országban helyi kutatókat alkalmaztak, akik egy mintavétel után meglátogattak intézményeket. A mintavétel során fontos szempont volt, hogy a kiválasztott intézmények között egyaránt legyenek fogyatékosokat ellátó, pszichiátriai betegeket illetve mozgáskorlátozottakat kezelő intézmény, valamint felnőtt és gyermek intézmény is.

Minden országban 20 lakóegységet vizsgáltak meg, ez országonként 6-7 intézmény meglátogatását jelentette a négy országban összesen 25 intézmény került be a mintába négy ország nagylétszámú intézményeinek jellegzetességeit viszgálva:

Magyarország
Lengyelország
Franciaország
Románia

A vizsgálat részletei (módszertani kérdések, táblázatok) megtalálhatóak a teljes kutatási beszámolóban. Itt a főbb jellegzetességeket foglalom röviden össze (az alábbi sorok Bugarszki Zsolt készülő dolgozatából kerültek kiemelésre):

Méret

Magyarország

Vizsgálatba bevont intézmények száma: 6 intézmény
Az ezekben lakó ellátottak száma összesen: 988 fő
Lakóegységenkénti átlagos lakószám: 49,40 fő

Lengyelország

Vizsgálatba bevont intézmények száma: 6 intézmény
Az ezekben lakó ellátottak száma összesen: 405 fő
Lakóegységenkénti átlagos lakószám: 20,25 fő

Románia

Vizsgálatba bevont intézmények száma: 6 intézmény
Az ezekben lakó ellátottak száma összesen: 761 fő
Lakóegységenkénti átlagos lakószám: 47,56 fő

Franciaország

Vizsgálatba bevont intézmények száma: 7 intézmény
Az ezekben lakó ellátottak száma összesen: 297 fő
Lakóegységenkénti átlagos lakószám: 14,14 fő

A méretet tekintve a vizsgálatba választott magyar és román intézményekben osztoztak a legtöbben (2-7 illetve 3-10 ember szobánként), értelemszerűen ezekben az intézményekben jutott a legkisebb egy fő jutó lakó és alvótér is. Hasonló a helyzet a közösségi helyiségek használatakor is, míg Franciaországban előfordul, hogy hárman (de legfeljebb tizenöten) osztoznak egy nappalin, addig magyarországon ennek kilencszerese, a legjobb esetben is minimum 27 fő osztozott egy közösségi szobán. Ez gyakorlatilag nagy termeket jelent inkább, mint a szó hétköznapi értelmében vett nappalikat.

Az intézményekben történő tartózkodás hossza:

Magyarország: 14 év (1-53)
Lengyelország: 10 év (1-40)
Románia: 8 év (1-36)
Franciaország: 11 év (1-28)

A magyarországi intézmények számoltak be a leghosszabb tartózkodási időről, míg érdekes módon a legrövidebb átlagos tartózkodási idő a vizsgált intézményekben Romániában volt tapsztalható. Ezt a kutatók azzal magyarázták, hogy a felmérés ideje alatt a lakók többször költöztek más intézményekbe vagy lakóegységekben, ahogy a kormányzat által nemrégiben elrendelt modernizáció folyt. Egyértelműen kiderül az átlagokból, de főként a szélső értékekből, hogy ezek az intézmények hosszú távú, évtizedekig tartó elhelyezést jelentenek. Valószínűleg az áthelyezés, a késő bekerülés vagy a korai elhalálozás az oka annak, hogy nem egész emberöltőt átfogó számokat látunk a fenti táblázatban.

Az intézményeket meglátogató kutatók megkérték az intézmény stábját, hogy ítéljék meg lakóikat azok támogatási szükségletei szerint három kategóriába sorolva őket. Habár itt nagy az esélye az értelmezésbeli különbségeknek, figyelemreméltó hogy a francia intézmények esetében rendkívül magas az alacsony támogatási szükségletű lakók aránya. A tanulmány egy francia vizsgálat (Bon, 2004) hasonló eredményeire hívja fel azonban a figyelmet, miszerint az ottani bentlakásos intézmények 40%-át olyan emberek veszik igénybe, akik képesek lennének dolgozni és ezek a bentlakásos intézmények 77%-ban 50-nél több férőhellyel bírnak.

Magyarországon és Romániában a magas támogatású igénnyel bíró lakók vannak többségben. Ez elvileg jelenthetné azt is, hogy jól célzottak az intézmények, bár ennek kimondásához azért az alacsony támogatás igényűek 23-28%-os aránya még mindig magas.

A látogatás időpontjában jelenlévő személyzetre jutó lakók száma:

Magyarország: 44,6
Lengyelország: 6,8
Románia: 4,5
Franciaország: 4,0

Itt (főként a magyar intézmények esetében) már ijesztó adatokat kapunk. A kutatók némi kétkedésüknek adtak hangot zárótanulmányukban a romániai adatok megbízhatóságával kapcsolatban.

A felvétel pillanatában a magyar intézményekben talált személyzettel kapcsolatban a zárótanulmány a következőket jegyzi meg:

„Magyarországon 18 nagylétszámú bentlakásos intézményben mérték fel a személyzet tevékenységét. Ebből 8 otthonban nem volt a lakók számára rendelkezésre álló személyzet (az egyik nagylétszámú bentlakásos intézményben az egy fős személyzet a kutatóval beszélt, egy másikban az egész személyzet megbeszélésen volt, a többiben a személyzetnek szünete volt, vagy máshol voltak).”

A személyzet képzettségét vizsgálva az adatok ismét hazánkra nézve tűnnek leginkább kedvezőtlennek (habár ez esetben franciaországi adatokkal nem rendelkezünk). Nálunk a vizsgált intézményekben dolgozó személyzet többsége (59%) vagy mindenféle végzettség nélkül, vagy betanítottként végzi a munkáját (gyanítom a betanított kategória itt az érettségivel nem bíró ám a gondozónői tanfolyamot elvégző dolgozókról van szó), s alig 4 %-os a rendszerben található diplomás végzettségűek száma.

Ugyanez az arány Lengyelország esetében majdhogynem fordított. Itt az intézményben dolgozók döntő többsége (64%) egyetemi vagy felsőfokú diplomával rendelkezik, míg 10% azoknak az aránya, akik végzettség nélkül vagy betanítás után látják el feladataikat.

Az intézményi ellátás viszonyainak megragádására a vizsgálatban számos módszert alkalmaztak. Az egyik a területen széles körben használt Revised Resident Managemet Practice Scale (King, 1971, McCormick, 1975, Raynes 1979), melyet az intézményes gondozás négy jellegzetességének felmérésére használnak:

- napirend merevsége
- egyéni vagy csoportos bánásmód
- a saját személyiség kifejezésének lehetősége (ruházkodás, saját tárgyak, eszközök)
- a személyzet távolságtartása

A kapott pontértékek:

Magyarország: 29,5
Lengyelország: 20,8
Románia: 40,7
Franciaország: 17,3

Minél magasabb a kapott pontérték, az annál intézményesebb az ellátás, tehát nagyobb hangsúly van az intézmény szükségletein mintsem az ott élők személyes igényein.

Ahogy a korábbi adatokon is látható volt, a romániai és a magyarországi intézmények jóval rosszabb mutatókkal bírnak a vizsgálatban, mint a francia vagy lengyel bentlakásos szolgáltatások.

Hasonló mutató a szolgáltatások otthonosságának vizsgálata (Emerson at al, 1999) melynek során a maximum elérhető 5 pontból a vizsgálatban szereplő nagylétszámú intézmények meglehetősen alacsony értékeket értek el. A Franciaországban vizsgált intézmények 2,85, Lengyelországban ugyanezek 1,45, Romániában 0,55 és Magyarországon 0,49 pontot értek el. Élőbbé válnak ezek a számok ha összehasonlítjuk őket a zárótanulmány által idézett közelmúltbeli angol vizsgálattal, ahol a városi közösségben elszórtan található lakóotthonok átlagosan 4,3 pontot értek el.





0 comments: