Hollós István (Bp., 1872. ápr. 19. – Bp., 1957. febr. 2.): elmegyógyász. Orvosi oklevelét 1897-ben szerezte a bp.-i egy.-en. Másodorvos volt az angyalföldi, nagykállói, lipótmezei elmegyógyintézetben, 1910-től a nagyszebeni elmegyógyintézet főorvosa. Részt vett az I. világháborúban, leszerelése után 1919-től Bp.-en a lipótmezei elmegyógyintézet főorvosa. 1927-ben nyugdíjba vonult. Egyik úttörője volt a mo.-i antialkoholista mozgalomnak. Az elmebetegségek gyógyításában a „nyílt ajtó rendszer” szorgalmazója. A pszichoanalitikai irányzat aktív hazai képviselője. 1933-tól a Magyarországi Pszichoanalitikusok Egyesületének elnöke.
LENGYEL ANDRÁS
Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus fölfogása
Hollósról annyit tudni kell, hogy a pszichoanalitikus mozgalom „apostoli nemzedékéhez” tartozott. Elsősorban gyakorlati szakember volt, pályája – jórészt állami kórházakban – ideggyógyász munkakörben telt el, szakirodalmi munkásságát a történeti kutatás másodlagosnak véli (vö. Hárdi 1957, 1992; Gulyás 1993, 22-23., Harmat 1994. 148-154.). De jellemző rá, hogy maga is személyes ismeretségben állott Freuddal, Ferenczi Sándornak egyik legközelebbi munkatársa volt, majd – Ferenczi halálát követően – utóda lett a Magyar Pszichoanalitikai Egyesület élén. S bár nem sorolták a szakma nagy kreatív újítói közé (e tekintetben jellemző, hogy Ferenczivel közösen írott dolgozatában az elméleti részeket nem ő, hanem Ferenczi írta), analitikus tudása széleskörű, jól megalapozott tudás volt. S ami a legfontosabb: rendelkezett az elsőrangú gyakorlati szakemberek tulajdonságaival.
Ez utóbbi szépen kiderül közeli munkatársainak, ismerőseinek jellemzéséből is. Kosztolányiné például – valamikor az ötvenes években, de még 1957 előtt – rövid, de figyelemre méltó arcképvázlatot írt róla. Ennek két gondolata alighanem Hollós lényének lényegébe világít bele. Kosztolányiné szerint Hollós „[m]isztikus-analitikus. Nemcsak azt tudja, amit megtanult, de őstengeri emlékeinek ösztönévé vált ismeretei is segítségére vannak. Kék szeme úgy világít busa szemöldöke alól, mint a világító halak elektromos fénye a tenger fenekén, és mintha hajának kemény szálai antennák volnának, úgy érzékeli a vele beszélőnek valódi énjét, lelkének állapotát, kimondott, vagy ki sem mondott szavainak igazi jelentőségét, tudattalanja elmosódó, bonyolult szövedékeinek alakzatait.” Ugyanakkor, vélte Kosztolányiné, „[v]alami merevség, valami görcsösség mindig volt a lényében, talán a jósok, jövendőmondók, Hellseerek merevsége, vagy a magukat a lábuk előtt tátongó, vonzó örvényből visszatartani akarók görcsössége.” (MTA Könyvtára Kézirattár, Ms 4629/58.) S emberi, pszichiáteri kvalitásait ezzel rokon módon jellemezte egykori munkatársa, Hárdi István is: „Ma is előttünk áll meleg, bölcsességet és derűt árasztó egyénisége. Igen jól tudott kapcsolódni egészségeshez, beteghez egyaránt, igazi művésze volt a beszédnek. Beleélte magát a másik ember gondolkodásába, sokat tudott hozzáadni a magáéból, továbbvitte, elmélyítette azt. Betegei nagyon szerették. Sokat emlegették: ha bajaikat neki mondták el, ez már hatalmas megkönnyebbülés, és nagy lépés volt a gyógyulás felé.” (Hárdi, 1957. 64.). Emberi-orvosi egyénisége szakmai elveiben és gyakorlatában is érvényesült. Fő művéről, a Búcsúm a Sárga Háztól (1927) című könyvéről olvashatjuk: „A műfajilag nehezen meghatározható könyv népszerű munka magas irodalmi értékkel. Líra, filozófia, epika, köztük számos jelentős gondolat tükrözi vissza Hollós mély humanizmusát, melyben minden energiáját az elmebetegek sorsának, gyógyításának javítására, s a társadalomba való visszatérésük elősegítésére használta fel. Könyvében küzd az elmebetegségekről való számos előítélet ellen, a betegeknek messzemenő fizikai és lelki szabadságáért, az elavult régi pszichiátriai börtönrendszer minden maradványa ellen. [...] Az ťopen door systemŤ, a nyílt ajtó rendszer magyarországi előfutárának tekinthető.” (Hárdi 1957.64.) Humanizmusát a könyvre levélben reagáló Freud is érzékelte (vö. Harmat 1994. 152.).
Az irodalomhoz, minden jel szerint, erősen vonzódott. Nemcsak művei egy része (elsősorban a Búcsúm a Sárga Háztól, valamint a kéziratban maradt „irodalmi-filozófiai értékű” Az ismeretlen fuvaros) vall erre, de írásai irodalmi igényességű stílusa – s irodalmi kapcsolatai is. Barátai között tarthatta számon irodalmunk olyan nagyjait, mint pl. Karinthyt, Kosztolányit vagy Füst Milánt, ismerte József Attilát, írt a Nyugatba stb. A nyelv mint tudományos – pszichoanalitikai – probléma is foglalkoztatta, sőt idevágó munkája, jóllehet mindmáig kéziratban maradt, alighanem egyik főműve. Ezt egy olyan kitűnő, nyelvészetben is, pszichoanalízisben is magas szinten jártas szakember, mint Fónagy Iván is úttörő jelentőségűnek mondja (Fónagy 1997. 51 vö. 43-44.).
Hollós Nyugat folyóiratban megjelent cikkei:
Hollós István dr.: Egy versmondó betegről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése