A nagylétszámú intézmények kialakulása a pszichiátriában

A KÖZÉPKOR

(forrás)

Ebben az időszakban a lelkészek veszik át az elmebetegekről való gondoskodást. Egyidejűleg múlhatatlanul sor kerül az ókor előtti időszak demonológiai elvei fölújulására is, most a teológia erőos befolyása alatt. A közékori keresztyén világ pszichiátriája elméletben és gyakorlatban is teljes mértékben az eretnekek üldözése és száműzetése által merül ki.

az elmebetegekkel való bánásmód a középkorban

Megújult erőve, ismét fölbukkan az egzorcizmus kultusza. Az elmebetegek olyan embereknek számítanak, akik az ördög szövetségesei, és akik természetfölötti hatalommal rendelkeznek. Igy a test sanyargatását ezúttal mint maga a benne lakozó ördög kinzását magyarázták.

„gyógymódok” a középkorban

E középkori hangulat tetőfokát az inkvizíció megalapulásával éri el. Az egyház biróságaként, a XIII. és az ezt követő századokban, többek között számtalan elmebeteget kerget a halálba, akik áltlában más természetük miatt bűnhődtek. A XV. században jelennek meg először Európa nagyobb városaiban a jellegzetes „börtönök”, amelyek sötét, piszkos celláiban, megkötözve tartották a betegeket, inkább vadállatokhoz, mint emberekhez méltó feltételek között. Sajnos ez a kép maradt fönt a következő háromszáz évben.

Zuhany és gőzfürdő elmebetegek részére.
(19. sz. eleje)

-------------------------------------------------------

(forrás)

Az egyik leghíresebb ilyen jellegû intézmény a londoni Bethlehem kórház, a helyi kiejtés szerint a Bedlam volt. Valóságos körtúrákat szerveztek ide, hogy az elõkelõségek mindössze egy pennyért megtekinthessék a leláncolt, rongyokba burkolódzott, állati szinten vegetáló õrülteket. Hasonló módon tették közszemlére a szerencsétleneket a bécsi Bolondok Tornyában is, külsõ folyosókon összezsúfolva õket, hogy a turisták kíváncsiságát kielégíthessék. A borzalmas körülmények mellett azonban sokszor a jó szándékkal, tudományos alapon kialakított kezelési módok sem voltak sokkal jobbak az ördögûzés borzalmainál. Úgy gondolták például, hogy az elmebetegek agya vérrel van elöntve, ezért az érmetszés lehet számukra a megoldás. Ezzel a módszerrel gyakran bizony meg is ölték a beteget

-------------------------------------------------------------

(részlet: Vida István: A pszichiátria Hölderlin korában című írásából)


A 19. század első felében következett be az a fordulat, amely a pszichiátriának tulajdonképpeni létjogosultságát eredményezte. A neves Johann Peter Frank 1827-ben, Lipcsében megjelent könyvében a következőket írta: Nemrég az állam csak annyit csinált, hogy az őrülteket elzáratta, nehogy kárt tegyenek a társadalomban. Most azonban — fejtette ki akkor — nagyot lépünk előre, mert az a célunk, hogy hasznavehető tagokként vezessük vissza őket az emberi közösségbe. Frank professzor a gyógyítás módját orvosilag szervezett önálló elmegyógyintézetek létesítésében látta. Akkoriban ez valódi úttörés volt, miután évszázadokon keresztül afféle porkolábok segítségével adminisztrálták az őrülteket elkülönítő házakat.

---------------------------------------------------------------------------

AZ ORSZÁGOS PSZICHIÁTRIAI ÉS NEUROLÓGIAI INTÉZET TÖRTÉNETE

Az országos elmegyógyintézet építésének gondolata elõször 1791-ben II. Lipót uralkodása alatt merült fel. Különbözõ okok miatt több évtizedig halasztották a tervek elkészítését. 1812-tõl a bécsi, prágai, lembergi elmeintézetek rendeletileg bezárták kapuikat a magyar betegek előtt. Az indoklásban az állt, hogy Magyarországon nem lévén tébolyda, ezért az ország ezt a jótéteményt nem viszonozhatja. 1848-ban Schwartzer Ferenc tett javaslatot a kormánynak a magyar tébolyda építése ügyében. Legalkalmasabb helyszínnek a Lipótmezõt tartotta, mely aránylag jól megközelíthetõ, kies fekvésû, északi szelek ellen védett és vize is bõven van. Az 1850-es években az országos intézet felállítása halaszthatatlanná vált. 22 helyszín megtekintése után Buda városa a lipótmezei telek megvásárlása mellett döntött. A telek Göbl Lipót tulajdona volt, róla kapta a terület a Leopoldfeld azaz Lipótmezõ nevet.

Az építést I. Ferenc József rendelettel határozta el, a terveket Zettl Lajos építészeti tanácsnok készítette el. Több vállalkozás váltotta egymást az építkezés folyamán, végül Drasche Henric 1868-ban sikeresen befejezte az épületet. Az építés és felszerelés költsége 1.670.700 Forint volt.

Az épület késõi romantikus stílusú, négyszintes jellegében zárt tömböt alkot. Eredetileg 800 beteg befogadására tervezték, de csak 500 beteg számára építették meg. Helyet kaptak benne az orvosok lakásai, a személyzet szállásai, konyha, irodák, raktárak. Az épületet hatalmas park és 50 hold erdõ övezte. (további részletek: az OPNI honlapjáról)

Az OPNI épülete




Részletek Lafferton Emese:
A magántébolydától az egyetemi klinikáig című írásából:

Histoire de la folie (1961) címmel megjelent nagy hatású könyvében Foucault – a pszichiátria történeti gyökereit vizsgálva – erőteljes elméletet bocsát közre. A „nagy elkülönítés” vagy elzárás („le grand renfermement”) című fejezetben a 17. századtól Európában gomba módra szaporodó, „hatalmas elkülönítő”, kirekesztő intézmények kerülnek az elemzés középpontjába

Az elkülönítés ideológiája mögött meghúzódó okfejtés a polgári értékek köré rendeződött, a „munka kötelességének” hangsúlyozása és a haszontalanság elutasítása jellemezte. Foucault értelmezésében az elkülönítés/kirekesztés felügyeleti technika volt; a munkát szükségként értelmezve az elkülönítés egyszerre volt erkölcsi szükség és gazdasági taktika.

Idővel egyre több kutató megkérdőjelezte a foucault-i modellt, amely a pszichiátria történelmi gyökereit Európa-szerte a bolondok, csavargók, kisstílű bűnözők és prostituáltak központból irányított elkülönítésében látta, s az abszolutista állam felügyeleti technikájának megnyilvánulásaként értelmezte.

Annak ellenére, hogy a társadalom veszélyes és nehezen kezelhető tagjai ellenében alkalmazott felügyeletnek „elnyomásként” való pesszimista értelmezése mindenképpen realisztikusabbnak hat, mint azon optimista történeti magyarázatok, melyek a felvilágosodás korát az elmebetegek felszabadításának példáján szemléltetik, számos kérdés felmerül Foucault elméletével kapcsolatban.

Ugyanakkor, különösképpen Angliában, de Európa bizonyos városiasodott részein is, a tébolyda megjelenése – elsősorban a kommercializálódó társadalom hajtásaként – eleinte teljesen mentes volt a gyógykezelés szándékától.

Jelentős változás az elmebetegekről való gondoskodásban akkor következett be, amikor előtérbe kerültek olyan új elképzelések, amelyek szerint előnyös az elmebetegek olyan intézményekben való izolálása, ahol a test hagyományos orvosi kezelése helyett lehetővé válik a betegek átgondolt, „terápiás” igazgatása. Az az elképzelés, miszerint a tébolyda elzárt világa jótékony hatással van a betegre, kiegészült a „gyógyíthatóság” felvilágosult elképzelésével, azzal az új terápiás optimizmussal, amely az orvosi világot a 18. század második felében áthatotta. Az új, „terápiás” azíliumokban a korai tébolydákra és „megőrző” vagy „elzáró” intézményekre jellemző durva, hanyag, sokszor erőszakos bánásmódot nagyrészt felváltotta a humánusabb, sokszor kifejezetten gyengéd, szeretetteljes kezelés. Ennek megfelelően megszabadultak az elmebetegek megfékezésére korábban alkalmazott mechanikus eszközöktől (a láncoktól, bilincsektől, ostortól), egyedül a kényszerzubbony maradt meg mint „legitim” eszköz.

A morális terápia gyengédségből és az orvos szemtől szembeni hatalmának és karizmatikus erejének kiaknázásából állt. A felvilágosodás kori gondolkodásnak megfelelően az elmebetegre már nem állatként tekintettek, hanem emberi lényként, akinek a zavart gondolatait korrigálni lehetett a racionalitás és a beteg életében újonnan bevezetett rendszeresség erejével.

A legtöbb országban azonban a vérmes reményekkel megalapított terápiás tébolydák kudarcot vallottak a 19. század utolsó évtizedeire. Az európai pszichiátria historiográfiájában általánosan elfogadott tény, hogy a pszichiátriai intézményekben kezelt betegek száma drasztikus növekedésen ment át a 19. század során. A terápiás tébolyda hanyatlását a „számok nyomása” eredményezte, azaz az intézményekbe folyamatosan özönlő elmebetegek nagy száma ítélte kudarcra ezeket az intézményeket. Nem tudtak ugyanis megfelelni az eredeti terápiás elképzeléseknek: tömve voltak reménytelen esetekkel (paralitikus, alkoholista és nincstelen paranoiás betegekkel), kiábrándítóan magas halálozási arányt produkáltak, és az orvos által az egyes betegre fordítható idő igen rövidnek bizonyult.
(A teljes cikk elérhető itt)

Angol nyelvű információk:

Élet a Viktóriánus korabeli Asylumokban (angol nyelvű honlap korabeli képekkel, dokumentumokkal)

Asylum: A History of the Mental Institution in America