A mentális problémák megítélése különböző korokban

1. Táltosok, sámánok, varázslók:

Bakonyi Péter: Téboly, Terápia, Stigma című könyvéből

A honfoglaló magyarság még animisztikus világképben élt. Sámánpapjai, táltosai szellemekkel álltak szoros barátságban, tőlük nyerték hatalmukat. E kapcsolat (megjelenési formájukat a leírások szerint rekonstruálva) például epilepsziára emlékeztet vagy valamilyen fiatalkori elmebetegség maradványtüneteire. Sok esetben a táltoserő alapja külső fejlődési rendellenesség, például szám feletti fog vagy ujj, nyúlajak, farkastorok, foggal született csecsemő, lenőtt fülcimpa, hajjal benőtt homlok, szám feletti emlőbimbók, különlegesen fejlett nemi szervek stb.....A mai pszichiáterek már felismerik a leírások és a szóbeli hagyományok garabonciásaiban a pszichotikus ember testi és lelki tüneteit, a hallucinációkat, a tálálkozási negativizmust, az üldöztetéses képzeteket, a szorongást, a hosszú, eszméletvesztéses, kábult alvást vagy éppen a fizikai erő torz aránytalanságát. Ezek a hasonlóságok vagy felismerések nem szolgálnak ahhoz, hogy elmebetegnek nézzük őseink sámánpapjait, hiszen ami ma betegségtünet, az nem biztos, hogy ezer-kétezer évvel ezelőtt, a táltosidőkben is az volt.... (Bakonyi Péter)

Táltosok, törpék és vasorrú bábák

A pogány magyarok hitvilágában és mindennapi életében fontos szerepe volt a táltosnak. A táltos különleges képességekkel megáldott ember, legfontosabb tulajdonsága talán mégis az, hogy a jövőbe lát. Születésekor már ott a jel, mely mutatja, hogy az újszülött táltos-szerepre szánt. E jel pedig a mi nézőpontunkból a fogyatékosság jele, hisz’ fölös számú csontja, illetve foga van! Azaz rendszerint eggyel több foga, de gyakran kettőnél több keze, lába, esetleg hat ujja. Sőt, nemcsak hogy már eleve foggal születik – eggyel vagy kettővel –, de még felnőtt korában is több foga van a normálisnál. Korabeli elbeszélések szerint még az is megesett, hogy alsó és felső állkapcsában egyaránt két sorban álltak a fogai.

A foggal születés: „tátosfog” csak jel: táltos válhat az újszülött gyermekből. Ha majdan, nagykorában elfogadja a hivatást, akkor napokon keresztül alszik, halottnak is hiszik. A procedúra kimerítő és fájdalmas: a táltos-jelöltek közül sokan elájulnak, hisztérikus rohamokat, idegösszeomlást is kapnak, mások epilepsziások lesznek („sámánbetegség”). Végül a táltos alvó, esetleg tudatvesztett állapotban nyeri el tudományát.

Ha azonban a táltosjelölt nem fogadja el a kiválasztást, akkor nem kerülheti el a büntetést, hogy a többi táltos megnyomorítsa. „Él itt a faluban egy sánta ember, Boda Károlynak hívják. Azér' sánta, hogy foggal született, és kicsavarták a lábát. A tátosok tették így...” (Diószegi 1967, 36–37.) Hasonló motívumok más népek hiedelmei közt is megvannak: „az altaji törököknél... a kiválasztott vagy eszelőssé, vagy nyomorékká válik, sokat szenved, vagy meghal. A minuszinszki vidék török törzseinél az a személy, aki nem fogadja el a sámánhivatást, egész életére esztelen marad. A jakutok szerint a sámánjelöltet... a szellemek egész életére nyomorékká teszik, vagy megölik.” (Diószegi 1967, 36–37.).

A táltos „fölösleges csontja” vagy hatodik ujja, többletfogsora, tehát fogyatékossága éppen, hogy nem képességcsökkenés, hanem valamiféle képességtöbblet jele. Ugyanakkor azonban táltosnak lenni nemcsak kitüntetett állapot. Hiszen a népek tartanak is a táltostól, igyekszenek távol lenni tőle. Szép, nekünk való példa ez. Sajátosan együtt áll a fogyatékosság a többletképességgel, mint ahogy társadalmi státuszában, megítélésében is egymás mellé kerül az elismerés és a halvány félelem, a tisztelettel vegyes távolságtartás. De lássunk erre is egy élményszerű beszámolót! „Valamikor az 1870-es évek elején történt, surbankó [siheder] koromban. Nagy darab földet béreltünk a Csífen. Nacsak, ahogy egyszer idesapám, én, meg három szolgalegény ott tüzelgettünk a földön, a lovak faránál, hát valaki szép csendesen benyitja az ajtót. Hát egy olyan 16-17 éves forma fattyú húzódott be. Kínálta idesapám kenyérszalonnával, de nem kellett neki. Nézte csak a tüzet. Nagy szeme volt. Semmit se szólt. Egyszer azon vesszük észre, hogy amint ott ült az ágasfának vetett háttal, hát lassan hátrabicsaklott a feje. Feri bátyám éppen felállott, hogy a lovakhoz megy, oszt meglátta. Intett, hogy nézzük csak. A fiú nyitott szájából kilátszott a foga, éspedig alul-felül két-két sor. Na ehol van ni! – gondoltam. Azt mondja édesapám: »Isteni szerencse, hogy jól bántunk vele! Táltos ez te. Ellent ne vessetek neki!«.” (Idézi Diószegi 1967, 52–53.) (Könczei György könyvéből)


2. Középkor, boszorkányok, ördöngősök, eretnekek

Bolondok” – és mások

A kitűnő francia gondolkodó, Michel Foucault kutatásaiból tudjuk, hogy a társadalomból történő kizárás, az elzárás a modernné váló világban csupán az 1600-as évek közepe táján veszi kezdetét. Lásd elsősorban az azóta számos nyelvre lefordított 1961-es doktori értekezést, Az őrültség történetét, a Felügyelet és büntetést (Foucault 1988), vagy akár Az igazság és az igazságszolgáltatási formákat (Foucault 1998) és A szexualitás történeté-t (Foucault 1996, 1999, 2001B). Ezidőtájt jön létre Párizsban az a kórház (1656-ban), melybe – királyi ediktum nyomán – ezrével zárták a hajléktalanokat, munka nélkül csavargókat, meg a koldusokat, tehát a „semmittevőket”, és persze a „bolondok”-at is. A korábbi korok – s feledkezzünk most meg egy időre az iménti kínai példáról – képesek voltak együtt élni mindannyiukkal. A „falu bolondjának” intézményét egy-egy kisebb település könnyen elbírta még. Ezt az idillinek tűnő képet a városiasodás mellett a gazdasági fejlődésből következő jegyek, például a manufaktúrák adóterheinek növekedése törölte el. A folyamat mögött ott sejthetjük egyebek mellett az orvoslás tudományának folyamatos fejlődését és részben ennek következményeként az emberiség létszámának demográfiailag is jól értelmezhető folyamatos növekedési trendjét.

A folyamat egyébként egészen sajátos. Úgy tűnik, az ókori társadalmakban még tetten érhető volt a szenvedő, a szegény, az elesett, a fogyatékossággal élő ember, mint szakrális jel. Szakrális annyiban, hogy a transzcendencia jele: a zsidó-keresztény alapozású kultúrában Isten felé mutat. Isten az, akiről a mindennapi tudat feltételezi, hogy oka a szenvedésnek stb., de azt is, hogy az elesett, vagy súlyos fogyatékos-lét megszüntetője is lehet. Ez a sajátosság a középkorban töredékesen még megtalálható volt. Igaz, az elzárás, kizárás, kitaszítás nyomokban felfedezhető volt korábban is, akár a XIII. század vége óta úszó „bolondok hajóiban”, de tipikussá, intézményessé csak a valódi, a társadalom testébe zárványként ékelődő, zárt, totális intézmények elterjedésével vált.

„A bolondok akkortájt könnyen csavargósorsra jutottak. A városok könnyűszerrel elűzték őket falaik közül, hagyták, jussanak távoli vidékekre, zarándokok vagy kereskedők csapataira bízták őket. Ez a szokás különösen Németországban dívott: Nürnbergben, a XV. század első felében hatvankét bolondot vettek nyilvántartásba; harmincegyet elhelyeztek közülük; a rá következő ötven évben még huszonegy kényszerű távozást jegyeztek fel; s ez csak a városi hatóságok által letartóztatott bolondokat jelenti. Gyakran megesett, hogy hajósokra bízták őket: Frankfurtban 1399-ben tengerészeket bírtak rá, hogy szabadítsák meg a várost egy bolondtól, aki meztelenül sétálgatott.” (Foucault 1961, 1378.)

Bakonyi Péter: Téboly, Terápia, Stigma

A kereszténység elterjedése után hazánkban is börtön illetve máglyahalál várt az elmebetegekre. I. István idején még csak böjtöltették, templomba vitték, hittel agitálták azokat, akik boszorkánynak „bizonyultak”, de a türelem korszaka hamar lejárt. A legtöbb máglyahalál az Anjouk idejére tehető hazánkban, az ok igézés, szemmel verés” (Bakonyi Péter olvasatában kóros vonatkoztatás és beteges jelentőségtulajdonítás. „A paranoid skizofrén téveszmetanban mindkettő jelen van”). (Bakonyi, 1984)

A pszichiátria története - középkor

Ebben az időszakban a lelkészek veszik át az elmebetegekről való gondoskodást. Egyidejűleg múlhatatlanul sor kerül az ókor előtti időszak demonológiai elvei fölújulására is, most a teológia erőos befolyása alatt. A közékori keresztyén világ pszichiátriája elméletben és gyakorlatban is teljes mértékben az eretnekek üldözése és száműzetése által merül ki.

az elmebetegekkel való bánásmód a középkorban

Megújult erőve, ismét fölbukkan az egzorcizmus kultusza. Az elmebetegek olyan embereknek számítanak, akik az ördög szövetségesei, és akik természetfölötti hatalommal rendelkeznek. Igy a test sanyargatását ezúttal mint maga a benne lakozó ördög kinzását magyarázták.

„gyógymódok” a középkorban

E középkori hangulat tetőfokát az inkvizíció megalapulásával éri el. Az egyház biróságaként, a XIII. és az ezt követő századokban, többek között számtalan elmebeteget kerget a halálba, akik áltlában más természetük miatt bűnhődtek. A XV. században jelennek meg először Európa nagyobb városaiban a jellegzetes „börtönök”, amelyek sötét, piszkos celláiban, megkötözve tartották a betegeket, inkább vadállatokhoz, mint emberekhez méltó feltételek között. Sajnos ez a kép maradt fönt a következő háromszáz évben.


Vitustánc és farkasember: a középkor

A középkorban az egyház egyre jelentõsebb hatalomra tett szert, ezzel egy idõben újból megerõsödött a demonológia, azaz a "gonoszban való hit". A deviáns viselkedést már nem testi vagy lelki okokra vezették vissza, hanem a sátánnal hozták összefüggésbe. A korszak amúgy is háborúkkal, felkelésekkel, hatalmas járványokkal volt terhes, és ennek következtében megnõtt a mentális abnormalitások elõfordulása is. Nem volt ritka a tömeghisztéria, amikor az emberek közös hallucinációkat éltek át. Egyegy ilyen hallucináció során azt gondolták, hogy mindnyájukat egy tarantella nevû pók csípte meg, melyet orvoslandó, közös vitustáncba kezdtek. A furcsa tánc során a földhöz verték magukat és letépkedték ruháikat. Egy másik típusú hallucináció során azt képzelték, farkasok kerítették õket hatalmukba, egész testüket szõr borítja, hogy õk maguk is farkasokká váltak.

A gyógyítás szinte kizárólag a papok feladata volt, az õ legfõbb módszerük pedig az ördögûzés. Az ördögûzési technikák nem sokban különböztek a korábban sámánok által végzett szellemûzéstõl. A kor híreshírhedt intézménye, az inkvizíció valószínûleg nem csak eretneknek számító gondolkodót, hanem rengeteg elmebeteget is a halálba küldött. A szerintük az ördöggel lepaktálókat, a boszorkányokat különbözõ próbáknak vetették alá (pl. összekötözve vízbe dobták õket, izzó vasat adtak a kezükbe). A próba tulajdonképpen egyszerû volt: ha túléled minden bizonnyal az ördög szállt meg, ha nem éled túl, legalább a mennyországba jutsz.

A középkori ördögûzõ módszereket csak azon "szerencsés" elmebetegek élték túl, akik börtönbe vagy szegényházba kerültek, de egyes becslések szerint így is több millióan haltak bele a lélek megmentésére tett kísérletekben. A középkori világrend hanyatlásával azonban más vélemények is teret kaptak, ami némi változást hozott az elmebetegségek kezelésében.

Az új magyarázatok már nem a természetfelettinek tulajdonították az elme zavarodottságát. Egy Johann Weyer nevû német orvos könyvében például azt írja, hogy a boszorkányok csupán boldogtalan emberek, kiknek elméje elborult, lelki egyensúlyukat pedig elveszítették.